Demény Péter
AMI AZ ENYÉM
Szeretlek nagyon, kimondhatatlanul.
Köszönöm, amit adtál,
hogy megmutattad, milyen még az élet,
hogy önzetlenül öleltél,
ahogy senki más nem ölelt azóta sem.
Köszönöm, hogy van mire emlékeznem,
van miért sírnom, van miért nevetnem,
tudom, hogy mi a boldogság -
ez mind az enyém már.
És gyűlöllek elkeseredetten, tébolyultan.
Mert adtál, amit adtál,
mert megmutattad, milyen még az élet,
mert önzetlenül öleltél,
ahogy senki más nem ölelt azóta sem.
Mert van mire emlékeznem,
van miért sírnom, van miért nevetnem,
tudom, hogy mi a boldogság -
s mert ez mind az enyém már.
Ó, hogy szeretlek,
ó, hogy gyűlöllek,
életem megrontója,
szívem megkeserítője,
tönkre aki tettél,
egyetlenem.
,,Ki vagy te, hajnali napsugár mosolya?
Ki vagy te, koldus függőségek rongya?
Ki vagy te, magas égben szálló angyal?
Ki vagy te, ember, földi gonddal-bajjal?
Ki vagy te, Kedves, ki mellett ébredtem?
Holnap elmész majd, vagy itt maradsz mellettem?
Ki vagy, Szerelmem, akit választottam?
Megfejteni titkod eddig még nem tudtam...
Hiába nézek én ragyogó szemedbe,
Csak a felszín csillog, nem látok mélyebbre!
Titkaidat csendben a sötétbe zárod,
Míg a benned kelő vörös hajnalt várod.
Nem ismerlek, Kedves, ha azt hiszed, tévedsz!
Így ismeretlenül van, hogy megrémítesz.
De van, hogy szelíd gyermekként azt várod,
Hogy mikor teljesül majd sok eltitkolt álmod.
Mondd el, ki vagy, kérlek, mutasd meg nekem!
Mást sem tudok rólad, csak hogy az életem...
Ne hagyd, hogy kétségek közt elveszítselek!
Súgd meg nekem, Szívem: ki vagy, kit szeretek"
Egy ölelésben
Egy ölelésben elveszni volna jó,
Belezuhanni a mély vágyba,
Kinyitni az összes ajtót
S meghalni a karjaidba zárva.
Hol van a cél? Hol van a jó?
Merre van a vágy, a kéj?
Lelkemben békét hozó,
Titkos, rejtett szenvedély?
Szoríts magadhoz, szoríts erősen,
Ne félj tőlem hát!
Perzselő napban vagy zuhogó esőben,
Miénk lesz a Világ!
Fejem rád hajtom, szívem kitárom,
S nem lesz többé rossz,
Egy ölelésben lesz életem s világom,
Bárki bármit is okoz.
Így hát ne engedj el soha,
Ne hagyd, hogy elvesszek,
Ez lesz ölelésünk hajnala.
Ez lesz szerelmünk kezdete.
Ne álmodj kedves, mert fájni fog
Hozzád, Neked, teérted
Szólok én most:
Érzem, hogy Téged még a tűz hevít.
Ha esdve mondanám ugyan mit ér az?
A szép szó is elszáll ezért leírom
Az írás, ha sokszor olvasod, segít.
Ne hívd a jövőt mely mindenki sorsa
És hívja, várja gyermek, férfi, nő.
Szépre álmodják! S az máris itt van,
És nem veszik észre, hogy múlik az idő.
Az álmok valóra sose válnak,
Amíg álmodjuk őket, minden csodaszép.
Az ébredéskor miénk a valóság,
S amire vágytunk szappanbuborék.
Míg él az ember a vágy is benne él.
Előbb vulkán, majd szunnyadó parázs.
De a vágyat csak megálmodhatod.
Igaz sosem lesz, mert nincs olyan varázs.
Az élet szép, az élet gyönyörű,
De szebbre, jobbra álmodni ne merd
Arra nincs és nem is lesz semmi ok!
Mert jobb a valóság, amit átélsz!
Ne álmodj kedves, mert fájni fog.
Maradj az élet kegyetlen tengerén!
Abban higgy és ott kitartón evezz:
Aki az álmok taván hajózik,
Az előbb-utóbb mind a mélybe vesz.
Nekem most menni kell.
Hogy szerettelek, érzed és tudod,
De örökségül még egy jó tanács:
Ne álmodj kedves, az ébredés fájni fog.
László Eszter
Szivárvány
A csendben, a sötétben
egyszerre gurulni kezdtünk a végtelenbe,
virágok, madarak közé, zöld rétre,
ahol a lehetetlen lehetséges,
ahol az idő nem véges,
ahol a zöld, a piros, a kék,
a sárga, a lila, a fehér
szivárvánnyá változik,
szívedben, s szívemben lakozik.
AZ ANGYAL VÁLASZOL
Egyetlen vétek, mit véttek,
mit szívetek vét,
ha nincs együtt a Hét,
ha nem vagytok a hegyen,
mert lábunk a semmibe lép.
Ti értitek rég,
de még nem teszitek.
Nem kevés a hitetek, csak a tettetek.
Amennyi a hit - annyi legyen a TETT!
Csak így lehet.
Aki fenn áll a hegyen,
annak egyensúlya legyen!
Különben szíve súlyosan vét,
mert lábunk a semmibe lép.
A lényünk lebegő,
ezért kell lábunk alá sziklatemető.
Igazság. Erő.
Ti kedvesek!
Hát olyan nehéz elérni a hegyet?
Túl van a tengerfeneken, túl a tengeren,
fenn, magasan fenn:
A SZÍV MÉLYSÉGÉBEN.
A tanító szó most búcsúzó,
halkan távolodó.
De való, örökké-való."
(Mallász Gitta)
Egy mosoly - Érted
,,Egy mosoly többet ér, mint bármi más
Egy pillanat, egy csöndes szemvillanás
Egy kar, mely meleget ad, ha fázol,
Valaki, aki befogad, ha az élet elgázol.
Egy ölelés, mely biztos és meleg,
Egy szellő, mi suttogja neved,
Egy kicsit több szeretet, mint kérted,
Valaki,, valahol csendben aggódik Érted."
A szívtelen időt
,,A szívtelen időt megfordítanám,
Hogy újra nálam legyél.
Hazudnám neked az élet dolgait,
Hogy semmitől se félj.
Hiszen mindent szabad,
Hogyha valakit szeretünk,
Felmentést ad a világ,
A véletlen téged
Egyedül könnyen bánthatott,
Nem nyílhat már a virág.
A hullámzó időt visszatartanám,
Ne gyűrűzzön tovább.
Szép lenne megint az együtt ébredés,
Jobban vigyáznék rád.
Hiszen mindent lehet,
Hogyha valakit szeretünk,
Elnézi úgyis a világ.
Most már én is tudom,
De egyedül kinek mondjam el?
Az égre írni ugye kár?"
A szív ha szeret
,, Rendelésre valóban nem lehet írni,
a szív, ha szeret néha úgy fáj...
Az írói véna nem szárnyalhat kényszerítve,
nincs egyforma éj, hajnal, nappal és táj.
Van szeretet, féltés, mindent elsöprő érzés,
várakozás, szívet markoló kínok közt,
kérdés, választ remélve, a fényképed nézve,
lelkem úton feléd...
Szívemben mélyen, hozzád szól gondolatom,
megérkezik-e nem tudhatom.
Versbe szedtem, melengettem, szerelmemmel
átkötöttem, átnyújtom most tenéked,
fogadd szeretettel kérlek.
Ne szólj, ne írj, lelked rezdülése válasz nekem,
Hidd el, érzem, megérzem.
itt vagyok, itt leszek, ha akarod csak neked.
Lelkem úton feléd."
Ha visszatérsz
Hűvösödik az ölelésed.
Szemed bogarán eljövő nagy havazások
végtelen fehérsége feldereng.
Néhány hangból csonttá fagyott csend
most minden kimondott szavad.
Szerelmünk ősze lenne ez?
Ilyen korai ősz? Vagy már nem is az?
Lehet, rég volt az ősz is, elmúlt,
csak én nem vettem észre?
Kár. Most jobban fázok, felkészületlen ért
a meghűlt vágy dermedése, látod:
kezem hozzád közelít, s megremeg,
mert a szemedben látom a belenyugvást,
s nem a vágyat.
Honnan ez az alázat benned,
ki mondta azt, hogy így kell tenned,
mondd, mitől félsz, miért védesz,
ha eltűrsz már csak, nem szeretsz?
Szabad vagy, elmehetsz, hidd el nekem.
Talán a fények fakóbbak lesznek
kicsit nélküled, talán a lényed
hiányzik még, mint semmivé lett
ígéretek kacér simogatása.
Talán hosszabb lesz néhány éjszakám.
Szívem, te kócos kis vagány, helyedre!
Torokban dobogni nem illik, ezt már
tudnod kellene régen. Most oktassalak?
Miért e félsz? Szorongó indulat minek?
Hunyd be szemed, és őrizd meg nyugalmad,
a hosszú élet titka állítólag ez.
Keservit! Megölnek, megrabolnak,
elveszik végül mindenem tőlem: Őt,
és én hagyom, bár néha könnyet ejtek,
Közben pofázom nagyképűn, hazug szavakkal:
"Ugyan, semmiség!?"
Miért?
Hibbant ember, kapj végre fejedhez!
Nem sírnod kell most, cselekedned,
ölnöd s rabolnod, zsarolnod, fenyegetned,
zokogva könyörögnöd vagy vérrel megfizetned,
meg kell végre tanulnod az önzést,
mert elmúlik belőled a lélek,
s kínjaid - kövér televények -
magadnak csak tiszta pelyvát teremnek.
Látod? Látod mennyire félek? Pedig igaz,
igen, minden szava igaz a hazugságnak,
mely gyávasággal eteti a számat,
kavicsból őrölt csillagporral hinti be szívemet.
Ha elmész: elfeledlek végül,
magányom majd új vággyá békül,
s meglehet, épp olyan lesz az is,
mint ez a szerelem veled, mikor még
felhőtlen volt a nyári ég, s hideg szelek
gondolatban sem fújtak rózsát arcomon.
Ugyanolyan. De mégsem az!
Semmit sem ér: hazug, százszor hamis lesz!
Kérjelek még: maradj? Nem.
Menj, vissza se nézz. Én sem nézek utánad,
de régi nyarunkban a tónál felütöm a sátrat,
lefekszem a fák árnyékába, s az álmot
magamtól messzire tiltom.
Csak várom, s kóstolgatom előre számon
a csókod ízét, azét a csókét,
amit majd akkor növeszt az augusztusi éj,
ha visszatérsz.
Volt egyszer egy csók
,,Volt egyszer egy csók, egy álombéli, hosszú csók
Vagyis, csak a kezdete, és a vége
Ennyi, aminek emléke szívemben megmaradt
Álom és ébrenlét határán feléd hajoltam,
Megcsókoltalak.
Vagyis ...
Megcsókoltalak volna, de ahogy hajoltam feléd,
Jött a zuhanás, egy mély álomba ..
Éreztem, hogy sokáig aludtam,
Az ébredés határán voltam
Mikor tőled elhajoltam ,,
Mosolyod varázsán
Mikor életem hintáján röpködtem
a lent és a fent között hulltam-szálltam
mosolyod varázsán utat találtam hozzád.
Szívedbe fontam ereit pitvarnak-kamrának,
ültettem magjait lelkedbe a vágynak
kezed hozzám kötő kapocsnak használtam.
Szemed smaragd tavába frissülni jártam
bőröd illatfelhőjében bódultan-szárnyaltam,
Öled tűzselymében otthonra találtam.
,,Fakulás
...szép szavad indulatát
emlékek hangulatát
polaroid boldogságát
elhalkuló suttogását
őrzöm
régi zenék füstje köntösöm
ha fázom, ebbe öltözöm
illanékony melegét hívom elő
néhány illat, hangjegyek s eső
közé préselten
felemelem
szerelmem finom erezetét
megszáradt törékenységét
szívemben megforgatom
s látom
csodálom
sápadtságában is
ott borzong még a tavasz.
Az asztalon túlcsordult a forró viasz.
Megsárgult lapok közé zárom
tiéd a könyv, már nem használom
ritkán nyitom ki, s csak óvatosan, lassan
ha rátenyerelnék, hogy Enyém, szétporlana nyomban.
Vissza-visszatérő álom.
Sajnálom, megteszem, sajnálom"
Úton
Csillag üzent, hogy vársz
nélkülem nehéz, végtelen utakat jársz
tenyeredben földet gyűjtesz nekem
bátran küzdesz, át hegyeken, tengereken
szívedben ott hordod a fényt
nem adnád fel még a reményt
engem lázít, lázít a tény
hogy a sors kegyetlen, kemény
s elszomorít nem látom, vándorom hova céloz,
s bár téged szerelmed megacéloz
szemed távol őriz, álmomban karod ölel
kezed, illatod néha, mintha, oly közel
vágyadat nem lepi be sem rozsda, se por
találkozunk... csak hol, hogyan és mikor?
