Horváth György:
Ha visszatérsz
Hűvösödik az ölelésed.
Szemed bogarán eljövő nagy havazások
végtelen fehérsége feldereng.
Néhány hangból csonttá fagyott csend
most minden kimondott szavad.
Szerelmünk ősze lenne ez?
Ilyen korai ősz? Vagy már nem is az?
Lehet, rég volt az ősz is, elmúlt,
csak én nem vettem észre?
Kár. Most jobban fázok, felkészületlen ért
a meghűlt vágy dermedése, látod:
kezem hozzád közelít, s megremeg,
mert a szemedben látom a belenyugvást,
s nem a vágyat.
Honnan ez az alázat benned,
ki mondta azt, hogy így kell tenned,
mondd, mitől félsz, miért védesz,
ha eltűrsz már csak, nem szeretsz?
Szabad vagy, elmehetsz, hidd el nekem.
Talán a fények fakóbbak lesznek
kicsit nélküled, talán a lényed
hiányzik még, mint semmivé lett
ígéretek kacér simogatása.
Talán hosszabb lesz néhány éjszakám.
Szívem, te kócos kis vagány, helyedre!
Torokban dobogni nem illik, ezt már
tudnod kellene régen. Most oktassalak?
Miért e félsz? Szorongó indulat minek?
Hunyd be szemed, és őrizd meg nyugalmad,
a hosszú élet titka állítólag ez.
Keservit! Megölnek, megrabolnak,
elveszik végül mindenem tőlem: Őt,
és én hagyom, bár néha könnyet ejtek,
Közben pofázom nagyképűn, hazug szavakkal:
"Ugyan, semmiség!?"
Miért?
Hibbant ember, kapj végre fejedhez!
Nem sírnod kell most, cselekedned,
ölnöd s rabolnod, zsarolnod, fenyegetned,
zokogva könyörögnöd vagy vérrel megfizetned,
meg kell végre tanulnod az önzést,
mert elmúlik belőled a lélek,
s kínjaid - kövér televények -
magadnak csak tiszta pelyvát teremnek.
Látod? Látod mennyire félek? Pedig igaz,
igen, minden szava igaz a hazugságnak,
mely gyávasággal eteti a számat,
kavicsból őrölt csillagporral hinti be szívemet.
Ha elmész: elfeledlek végül,
magányom majd új vággyá békül,
s meglehet, épp olyan lesz az is,
mint ez a szerelem veled, mikor még
felhőtlen volt a nyári ég, s hideg szelek
gondolatban sem fújtak rózsát arcomon.
Ugyanolyan. De mégsem az!
Semmit sem ér: hazug, százszor hamis lesz!
Kérjelek még: maradj? Nem.
Menj, vissza se nézz. Én sem nézek utánad,
de régi nyarunkban a tónál felütöm a sátrat,
lefekszem a fák árnyékába, s az álmot
magamtól messzire tiltom.
Csak várom, s kóstolgatom előre számon
a csókod ízét, azét a csókét,
amit majd akkor növeszt az augusztusi éj,
ha visszatérsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése